http://www.tapolca.hu/

Tapolca a Balaton-felvidék nyugati szélén, a Tapolcai-medence közepén helyezkedik el. A várost körülölelik a Tapolcai-medence bazalthegyei. Ahol az egykori Pannon-tenger vizéből lerakódott mészkőtérszínre szétfolyó vulkáni láva anyagából képződő bazalttakaró védelmet nyújtott a szél és vízkoptató munkájával szemben, kialakultak a kúp vagy koporsó alakú tanúhegyek, melyek a térszint egykori magasságát „tanúsítják”.
1987-ben a Városi Múzeum kutatói a Templomdombon lévő plébániakertben római település nyomait keresve bukkantak rá Tapolca legrégebbi településnyomára, egy az i.e. 5500 - 4500 közötti Körös - Starcevo kultúrához tartozó, új kőkori ház maradványaira és edénycserép-töredékeire. Valószínűleg, a védelmi lehetőségek miatt húzódott e népcsoport a környezetből kiemelkedő dombra, előnyös lehetett számukra a meleg vizű (mai nevén Malom-) tó, továbbá a dombperem környékén lévő gabonatermesztés és állattenyésztés feltételei biztosították a folyamatos lakottságot. Az i.e. 4500 körül megjelent dunántúli vonaldíszes kerámia, majd az újkőkor végét jelentő lengyeli kultúrához tartozott őslakosság a tágabb környéken is létrehozta telephelyeit. A réz- és bronzkori lakosság inkább a medence magasabb térfelszíneit (a bazalthegyek platóit és enyhébb lejtőit) szállta meg: urnasíros, rézeszköz - mellékletes temetkezési emlékeik számos helyről kerültek elő. A késő vaskori (i.e. 350 - i.e. 12 között) temetőt az egykori téglagyár melletti a várdombon tárták fel a régészek.
Tapolca településtörténetében kiemelkedő jelentőségű a rézkorban kialakult úthálózatnak a mai város helyén létrejött csomópont kereszteződése, amely településfejlesztő hatású lett. A rómaiak idején (I-IV.sz.) kiépített, 6 méter széles és kőalapozású úthálózat maradványai a városközpont több részén is felszínre bukkantak. Az e korból származó épületmaradványok is ezeknek az utaknak a nyomvonala mentén kerültek elő. A legjelentősebb épületegyüttest a Templomdombon tárták fel, ahol erődszerű falak, és az épületek fűtőcsatornáinak nyomai maradtak meg. Edény-, tetőcserép-, terra sigillata díszedény-töredékek, üveg- és fémeszközök, távolabb téglasírok jelzik a tartós megtelepedést. A régészek számos sajátos lelet alapján, nemcsak ókeresztény lakosság jelenlétét feltételezik, hanem a Templomdombon egy ókeresztény templom meglétét is.
Az V. század elején e táj római és romanizált lakosságát a hunok elől menekülő keleti barbár népek szorongatták, majd 453-ig hun fennhatóság alatt éltek. Őket a 456-tól 471-ig tartó keleti gót, majd 586-ig a longobard uralom követte. Ez utóbbiakat az avarok késztették továbbvonulásra. Az avar és a helyi népek kultúrájának ötvözete, a Keszthely - kultúra, számos emléke azt mutatja, hogy a lakosság, főképpen a zalavári székhelyű szláv fejedelemséghez tartozó szláv törzsek, meg- és túlélték a magyar honfoglalók itteni megtelepedését (kb. 900 táján). E szlávoktól származik a település neve a "meleg víz " jelentésű Toplica szó, magyarosított alakjaként.
Első említése 1182-1184 tájáról való: III. Béla király oklevélben Csump nevű udvari papjának ajándékoz egy berket a Tapolca és Keszi közötti területen. Ez része annak a birtokadományozásnak, amellyel a Koppány - lázadásban részt vett Vérbulcsú, vagy másképpen Lád nemzetségtől elkobozott, s királyi szolgálónépek (szőlőművelők, udvarnokok, kézművesek) laknak és heti piaca van. II. András 1217 körül adományozza Turul ispánnak , akiről később Turultapolcának nevezték el a települést. Földesúri magángazdaságának központját a dombon alakította ki: román stílusú templomot és kúriát építtetett. E templom egyik falrészlete megőrződött a későbbi (gótika, barokk, újkor) átépítés során: a mai római katolikus plébániatemplom falkutatásakor került elő. A Boldogságos Szűz titulusú templom jelentőségére utal, hogy 1280-ban a veszprémi püspök egyházmegyéje legszebb és legünnepélyesebb templomának nevezte. Még 1290-ben is a Turul család leszármazottja kezén van.
Egy oklevél szerint 1346-ban ismét királyi birtok, hospeseinek bírója név szerint ismert. Nagy Lajos király 1347-ben a lövöldi (ma Városlőd település) karthauzi kolostornak adományozza, akik egyik birtokközpontjukká teszik a mezővárost, s a Templomdombon megerősített épületeket emelnek, az egykori falak alapján. A város ekkor két évszázadra a környék központja lesz: a kül- és belföldi kereskedelem útvonala mentén lévő vámhely, az egyházmegye egyik tizedszedési központja, a zalai főesperesség esperességi székhelye, itt működött a királyi kamarahaszna és a királyi sókamara helyi központja. A városnak rangot adott, és jelentőségét mutatja, hogy a XIV. század harmincas éveitől, a nemesi vármegye közgyűléseinek egyik állandó székhelye, ahol "királyi meghagyásból és tekintéllyel" többször maga a nádor bíráskodott. Tapolca lett a székhelye Zala megye keleti fele törvényszékének is.
A karthauziak a XV. század közepétől a templomdombi udvarházukat megerősítik, fallal, véderőművel veszik körül, amitől várkastély jelleget öltött. A törökök megjelenését követően a karthauziak és a mezőváros lakossága a plébániatemplomot és a kastélyt felhasználva, palánkvárat épített. Valószínű, hogy a törökök az 1554. évi hadjáratuk során foglalták el, és szállták meg a települést.
Bár a XVIII. században ismét kiépül a várkastély védelmi rendszere, a harcok során jelentős szerepe nem volt. Ekkor már a veszprémi püspök, Padányi Bíró Márton birtoka, amelyen 1658-ban 7 örökös és 21 gyalogjobbágy, valamint 41 szabad hajdú él. A település státusa: erődített püspöki mezőváros. Az ide telepített hajdúk számos rabló hadjáratban vettek részt a környéken, s igyekeztek feltartóztatnia török támadásokat. A vár még szerepet játszott a Rákóczi - szabadságharcban, s pusztulása is erre az időre tehető.
A romba dőlt épületek köveit, a várost újjáépítő lakosság házainak, valamint a plébániatemplom és az iskola építéséhez használták fel. A település lakóit 1696-ban telepeseknek, 1715-ben szabadoknak (árendásoknak), 1720-ban ismét szabadoknak (azaz egykori várkatonáknak) nevezik az oklevelek. A város és a veszprémi püspök közötti szerződések azonban, mind inkább a lakosság terheinek növekedését jelzik: pénzfizetés, a tized beszállítása, hosszúfuvar, levélhordás, segítségadás a dézsmáláshoz, egy hónapi szolgálat a püspöki bandériumban, a bírság a püspöké, ugyanakkor mentesek a robottól és a kilencedtől. Az 1802-ben betelepültek, (a Szent Miklós, az Új utca és a Haláp utca lakói), azonban már készpénzfizetéssel adóznak. Így a városból befolyt földesúri pénzjövedelem állandóan emelkedett, ami arra is utal, hogy a mezőváros lakossága nemcsak számban, hanem tulajdonában is gyarapodott.
A helyi nemesek és Padányi Bíró Márton püspök első szerződéskötésére 1752-ben került sor, amelyben a nemesek önálló státust kapnak. Később a szerződést többször is megerősítik. Az 1770. évi megyei összeírás során Tapolcán 374 mezővárosi családban (ebből 335 a zsellér) 1850 személy él, 1033 az adózó a parókián, és a nemeseknél 130 fő lakik. A lakosság gyarapodása gyors: 1802-ben 2472 személy él a városban (3 tisztviselő, 167 polgár, kézműves, 17 nemesek szolgája, 415 zsellér és más lakó, 645 fiúgyermek és 1225 nő). A lakosok nagyobb része katolikus. Anyaegyház, amelynek a környező községben filiái vannak.
A gazdálkodásban jelentős volt az 1864. évi tagosítás, amely közvetve hozzájárult a helyi- és kereskedőréteg növekedéséhez. Tapolca éppúgy, mint számos más környékbeli település, kereskedelmi hírnevét a zsidó népességnek köszönhette. (A bor mellett a különböző mezőgazdasági termények és iparcikkek kereskedelme volt jelentős.)
Bár mezővárosi rangját 1871-ben elvesztette, a XIX. század végén mégis ennek volt köszönhető a lakosság gyors gyarapodása, s ehhez hozzájárult az is, hogy számos közigazgatási intézmény települt ide, a róla elnevezett járás székhelyére. Polgárosodása intenzív lett, s ez megmutatkozott a városkép alakulásában, szellemi arculatán: iskolák, kulturális középületek sora épült.
A Közép-Európában egyedülálló látványosság, a Tavas barlang, a város szívében található.
Tapolca természeti ritkaságát, 1902-ben kútásás során fedezték fel, majd tíz évvel később a látogatók előtt is megnyitották. A karsztvíz által kialakított háromszintű barlangrendszer alsó termeit és a felső járatok egy részét 19 Celsius-fokos víz borítja. Ezt a mintegy 300 méteres szakaszt csónakkal lehet körbejárni. A változó mélységű, tiszta vízben jól láthatók az alsó termekbe vezető lejáratok is. A szarmata mészkőben kialakult barlang különös érdekességét a benne levő tavak nyújtják, melyek zöldes színű vízén - néhány évnyi szünet után - 1998-tól újra lehet csónakázni.
A barlang különleges klímájának gyógyhatását régóta ismerik. A viszonylag állandó, 14-16 Celsius-fokos hőmérséklet, a közel 100 %-os relatív páratartalom és a rendkívül tiszta levegő az allergiás, asztmás és egyéb légzőszervi megbetegedésben nyújt segítséget. Erre a célra a másik ágat, az 1925-ben felfedezett kórházbarlangot használják.
További vonzerőink:
o    Fő tér
o    Szentháromság-szobor. A barokk szobrot Padányi Bíró Márton veszprémi püspök állíttatta 1757-ben.
o    Katolikus templom. A templom a 13. században épült román stílusban. A karthauziak ezt egészítették ki egy gótikus szentéllyel Padányi Bíró Márton veszprémi püspök 1756-1757-ben barokk hajót építtetett a templomhoz. A 19. század végén, Ley József plébános két oratóriumot építtetett és egy neogótikus oltárt rendelt Innsbruckból. A homlokzatot Haraszti Margit restaurátor tárta fel és konzerválta.
o    Malom-tó
o    Protestáns templom. A kalotaszegi templomokra emlékeztető templom 1936-ban készült el.
o    Romkert. Láthatóak a 13. századi birtokközpont, valamint az erre épült karthauzi  erősség és a 17. században kibővített vár kapujának és farkasvermének konzervált romjai.
o    Trianon Emlékmű
o    Városi Múzeum
o    Vízimalom
o    A településen áthalad az Országos Kéktúra.
o    Marton László (szobrász) számos köztéri alkotása, köztük a Kiskirálylány, valamint a Marton Galéria állandó kiállítás